2026. szeptember 18.

Kilencven éves Czvikovszky Tibor professzor

Rejtő Sándor portréja alatt ülünk Czvikovszky Tibor egyetemi szobájában. Rejtő professzor százéves tankönyveit veszi le a polcról, nagyrabecsülés és tisztelet van abban, ahogyan hajtogatja a régi könyv lapjait. Rejtő volt az, aki az akkori BME Gépészkaron az anyagok mechanikai technológiáját tanította, és felépített ehhez az egyetem központi campusán egy több mint ezer négyzetméteres labort. Ez az MT épület a patinás központi épület és a gyönyörű könyvtár közelében, Magyarország egyik büszkesége. A világörökség részét képezi. Benne a nemrég felújított óriási labor, ez ad otthont a Polimertechnika Tanszék szupermodern műszereinek, fröccsöntő gépeinek és extrudereinek, 3D nyomtatóinak – talán már az egymilliárd forintot is meghaladó arzenáljának -, amit manapság minden BME-s gépészmérnök hallgató meg kell, hogy ismerjen, meg kell, hogy tanuljon.

Vagyis minden álma teljesült 1992-ben, amikor a BME Gépészmérnöki Karán tanszékvezető lett, és ahol máig emeritus professorként aktívan dolgozik?

Tulajdonképpen igen, igaz erre elég sokat kellett várnom, mert amikor ezt a felkérést kaptam, már 56 éves voltam. 1960-ban végeztem a Műegyetem Vegyészmérnöki Karán és ezt követően nagyon szerettem volna itt maradni oktatónak, de a politika ezt 32 évig megakadályozta. Történelmileg alakult így. Pedig mindig is oktatni szerettem volna. Készültem rá: megírtam 1966-ban a műszaki doktori, 1971-ben a kandidátusi, majd 1988-ban a nagydoktori disszertációmat, ami ma már a professzori kinevezés feltétele. Az érezhető változások légkörében 1988-ban el is mentem a Vegyészmérnöki Kar dékáni hivatalába, letettem az asztalra a disszertációmat, az okleveleimet, meg az összes publikációm másolatát egy vaskos kötetben, és mondtam, hogy most már nagyon szeretnék oktatni a Műegyetemen. Még azt is hozzátettem, ha itt nincs rám szükség, akkor Kanadában várnak, itt van a zsebemben egy állásajánlat. Bő egy hónap múlva sem kaptam választ. Úgy félretették a dossziémat, hogy amikor már gépészkari tanszékvezetőként kerestem a Vegyész Kar dékáni hivatalában a papírjaimat, nem találtam meg. 1988-ban, miután nem kaptam lehetőséget az oktatásra, elindultam Kanadába.

Kicsit ugorjunk vissza az időben. Másodéves vegyészmérnök hallgató volt, amikor aktív szerepet vállalt az 1956-os forradalomban, ami tehát kihatott későbbi pályájára, ezért nem engedték, hogy az egyetemen oktatóként foglalkozhasson a diákokkal. Pontosan mi történt akkor?

Másodéves voltam 1956. október 23-án, és több hallgatótársammal én is lelkesen részt vettem a felvonuláson. A Műegyetem udvaráról indultunk a Budafoki úti kapun keresztül délután három óra körül, végigmentünk a Duna parton a Bem szoborig és tovább a Parlamenthez, együtt a pesti oldal egyetemeiről és főiskoláiról érkezőkkel.

Pár nappal később, az évfolyamunkról 30-40 fiú társaságában csatlakoztam a nemzetőrséghez. Úgy gondoltuk, ez hazafias kötelesség. Fegyvert kaptunk és egy héten át a mai parlamenti képviselők irodaházában, a Fehér Házban laktunk, ami akkoriban a Belügyminisztérium épülete volt. Onnan indultunk őrszolgálatra kisebb rajokban – egy dzsippel két fiú, meg a sofőr -, és alapvetően a rendfenntartás volt a feladatunk. A fegyverünket soha nem használtuk, de volt, hogy lincselést akadályoztunk meg.

Komoly történelmi lecke volt. Október 23-án úgy gondoltam, hogy itt vagyunk a magyar felsőoktatás fellegvárában, mi történhetne velünk? Hiszen nem lehet belelőni tízezer fiatalba, akik békésen vonulnak az utcán és egy emberibb rendszert szeretnének. A rendszer akkor már egy ideje bomladozott. 1956 februárjában volt a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa, ahol Hruscsov híres beszédében szembefordult Sztálin politikájával és bevallotta a sztálini bűnöket. Soha nem felejtem el, ez menynyire megzavarta a mi marxista oktatóinkat. Volt egy tantárgyunk: A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Vaskos tankönyv volt, abban természetesen a sztálini ideológia szerint megfogalmazva a történetet. Ezt egyik napról a másikra el kellett dobni és valamiféle filozófiát tanítottak helyette – Engelst, Marxot, alapjaiban Hegelt. A lényeg az, hogy megzavarodott a rendszer, de valójában zavaros volt október 23. napjának indulása is. Órákig várakoztunk, jöttek hírek, hogy betiltották a felvonulást, azután kiderült, hogy ezt a folyamatot már nem lehet megállítani és megkaptuk az engedélyt az indulásra.

A lélektana volt ezeknek a napoknak igazán érdekes. Az ember valami olyat érzett, amit előtte soha nem érezhetett. Egyfajta kiszabadulást. Egyfajta felbátorodást. Én ott értettem meg életemben először, hogy mit jelent: nem félni. Nagy dolog volt ez akkor, ezt nem tudhatja más, csak aki abban az időben élt. Én 1936-ban születtem, tehát gyermek voltam a világháború idején, az az élet is a félelemről szólt. Aztán a háború utáni időszak is megtanított minket csendesen viselkedni, bár voltak az egész életemre kiható apró lázadások is, 1957-ben, amikor megalakult a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, én nem léptem be. Nem vették zokon, de megjegyezték. Akik 1960-ban az egyetemen akartak maradni oktatóként, azok beléptek. Én elszánt naivitással azt gondoltam, elég ehhez a szakmai eredmény, egy jeles diploma.

A sors azonban gyakran kiegyenesít dolgokat, ez történt az ön életében is. Az egyetem elvégzése után a kor egyik fontos ipari kutatóintézetébe, a MÜKI-be kapott meghívást.

Máig hálás vagyok ezért a Műanyag Tanszék akkori vezetőjének, Hardy Gyula professzornak, egykori tanáromnak. Gyakori volt abban az időben, hogy az egyetem professzorai a tanszék mellé egy kutatóintézetet is kaptak, Hardy professzor járulékos birodalma volt a Műanyagipari Kutató Intézet (MÜKI). Ő tudtomra adta, hogy a tanszékén nem oktathatok, de felajánlotta, hogy a kutatóintézetében dolgozhatok. A MÜKI ipari kutatóintézet volt, ami nem a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) fennhatósága alá tartozott, hanem a Nehézipari Minisztériumhoz. Ez számunkra azt jelentette, hogy egy minisztériumi osztályvezető jelölte ki nekünk a kutatás fő irányait, az ilyen osztályvezetők pedig meglehetősen gyakran változtak. Az MTA intézeteiben is folyt polimer kutatás, de nekünk valójában sokkal nehezebb dolgunk volt: gyalogos munkát kellett végeznünk ipari kapcsolatokban. Ez nekem azonban határozottan jót tett. Jó ipari gyakorlatot szereztem. Egyidejűleg megismerkedhettem egy távlatokban ígéretes kutatással foglalkozó részleg munkájával, a sugárkémiával. Ebbe a diszciplinába ott, a MÜKI-ben szerettem bele, és ezt későbbi pályám során jól hasznosítottam. Megjelent a horizonton, hogy a gamma sugárzás a polimerkutatásban, az akkor induló nukleáris technológiának az oldalágán mi mindent hozhat, például a polimerizációs láncreakciókban. Az, hogy kémiai láncreakció útján hogyan csináljuk a PVC-t, polietilént, polisztirolt, tulajdonképpen megelőzte a nukleáris láncreakció első ipari alkalmazását. A nukleáris technológia békés alkalmazása 1955-ben indult el, akkor már volt egy energiatermelő angol kísérleti reaktor. A polimerek sugárkémiája abból indult ki, hogy az atomreaktorok mellékterméke, a még sugárzó kiégett fűtőelem majd használható lesz valamilyen kémiai reakcióra. Kipróbáltuk a polimerizációs láncreakciókat, eredménnyel. Ahhoz Hardy professzor előrelátása kellett, hogy engedélyezte ezeket a távlati kutatásokat is.

Egy ígéretes, akkor még kevesek által vizsgált témára is ezekben az években talált rá: a természetes és a mesterséges polimerek összekapcsolásával, a fa műanyagokkal történő társításával és e kompozitok gyakorlati felhasználási lehetőségeivel kezdett el foglalkozni. Eredményeire az ENSZ szakosított iparfejlesztési szervezete is felfigyelt, valójában ez alapozta meg nemzetközi kutatói karrierjét.

Sok minden történt itt az 1960-as években. Nagyon érdekes ember volt a főnökünk, Dobó Jánosnak hívták. A Zürichi ETH-n (ez az egyik legrangosabb felsőoktatási intézmény a világon a kémia, a fizika, a villamosmérnöki, valamint a gépészmérnöki tudományok és a számítástechnika területén) végzett nagyszerű vegyészmérnök volt, sokat tanultam tőle. Ez is feltétele volt annak, hogy kijuthassak ösztöndíjjal az NDK-ba, Drezdába, a Szilárdtestfizikai Intézetbe. Öt hónapot töltöttem ott, és megtanultam dolgozni németül. Ottani eredményeimből írtam meg a műszaki doktori disszertációmat: Az üzemanyagcellák ioncserélő membránjának fejlesztése volt a témája. A következő nagy kaland egy nagyon szegényes díjazású francia állami ösztöndíj volt a Párizsi Tudományegyetemen (Faculté des Sciences, Paris – Orsay). Eredmény: újabb sikeres nyelvvizsga, majd egy kandidátusi disszertáció.

1967-ben találkoztam egy érdekes kutatási témával, a fa és a mesterséges polimerek társított, kompozit rendszereivel, egy olyan változatban, amit azelőtt soha nem próbáltak ki. A roncsolatlan fát lehet társítani szintetikus polimerrel. A fát persze nem lehet átitatni polietilénnel, bár én azt is megpróbáltam. Az ömledék jelentős viszkozitása miatt a polietilént nem lehet belepréselni a fa rostja közé. Az új ötlet az volt, hogy vigyük be a vinil monomerek közül azokat, amelyek folyadék állapotban jól kezelhetők szobahőfokon is, és ott helyben, in situ próbáljuk megcsinálni azt a polimerláncot, ami aztán átitatja az egész fát és egy újfajta kompozit keletkezik. Én ennek az in situ polimerizációnak tanulmányozásához azonnal hozzáfogtam, miután végeztem egy alapos irodalmi felmérést. Ebből hamarosan egy kisebbfajta könyvet írtam. Ebben a könyvecskében az összes ábrát meg táblázatot angolul is megjelentettem, és elküldtem a világ ilyen érdekeltségű közel 80 tanszékére, intézetébe, aminek érdekes folytatása lett. Erre a tanulmányra felfigyelt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA), és mert volt benne saját innovációs ötlet, felvettek egy technikai szakértői listára, majd az UNIDO, az ENSZ iparfejlesztési szervezete is nyilvántartásba vett ipari szakértőként. Ebből született meg az első nagy külföldi utam, Dél-Amerikába hívtak meg. Fél éves projektnek indult, de azt ötször meghosszabbították, így több mint három évig dolgozhattam Venezuelában ENSZ útlevéllel, diplomata státusban, és velem lehetett feleségem és két fiam is.

Ez a gyönyörű dél-amerikai ország, amely nem sokkal érkezésünk előtt szabadult egy katonai diktatúra alól, tele volt kőolajjal, trópusi esőerdővel és elindult náluk az a kísérlet, hogyan lehet óriási gazdagságukat ebben az irányban is hatékonyan hasznosítani. Ehhez hívtak – ENSZ finanszírozással – szakértőnek engem is, hogy a trópusi fáikat stabilizáljam, itassam át polimerrel. Az Amazonas vidéke az örök nyár birodalma, az esőerdőkben a fák egész évben nőnek, évgyűrűjük sincs, emiatt könnyen megtámadják a rovarok, stabilitásuk gyenge, építkezésre nem alkalmasak. Kezdetben laboratóriumi körülmények között végeztem a munkám, később kísérleti üzemi körülmények között.

Mi volt kutatásának a gyakorlati jelentősége?

Nagyon sok mindenre használható az ilyen stabilizált fa, egyrészt
gyönyörű színárnyalatokat tudtunk kialakítani, fantasztikus ipari termékek, eszközök, műtárgyak, akár hangszerek készíthetők belőle. A hadsereg puskatust akart belőle gyártatni, de azt nem vállaltam. Az építőiparban a parkettagyártásnak elsődleges alapanyaga lett. Egy feltörekvő nemzetgazdaság polgárosodó társadalmában egyre nagyobb szerepet kapott az építkezés. Egy olyan különleges parkettát csináltunk ebből a kompozitból, ami gyakorlatilag elkoptathatatlan.

Érdekessége ennek a történetnek, hogy ugyanebben az időben párhuzamosan folyt Finnországban is egy kutatás ugyanebben a témában. Jól ismertem Miettinen professzort, aki meglátogatott engem, és örömmel számoltunk be egymásnak kutatásainkról. Kiderült, hogy azonos úton járunk, és az is, hogy mindketten szabadalmaztattuk ötleteinket 1967 februárjában. Ő három nappal korábban adta be szabadalmazásra, így az övé lett az elsőség. Teljesen függetlenül egymástól, ugyanazt találtuk ki. Van ilyen a történelemben. Az ő ötletét alkalmazva készült el a helsinki repülőtér padlózata, tartósságát bizonyítja, hogy évtizedekig nem kellett hozzányúlni.

 

Három év után, amikor hazatért Venezuelából, folytathatta a MÜKI-ben sugárkémiai kutatásait?

Elég messzire jutottam Venezuelában a sugárkémiai kisüzemben kutatásaimmal, de amikor 1974-ben hazajöttem, Hardy profeszszor azzal fogadott, hogy rám más típusú ipari kutatások terén lesz szükség. Először az Alkalmazástechnikai Osztály, majd a Műanyagkémia és Technológiai Főosztály vezetését bízta rám. A sugárkémiai kutatás a háttérbe szorult, helyette építőipari és a csomagolástechnikai, majd közvetlen kémiai technológiai témákon dolgoztam. Magyarország műanyagiparát itt ismerhettem meg igazán. Ez persze szocialista nagyipar volt, de akkora már kisebb egységek is alakultak. Munkánk valóságos ipari feladatokban szabadalmaztatható ipari megoldások sorozatát eredményezte. A Műanyagkémia és Technológia Főosztályon az 1980-as években a hét év alatt, amíg azt a főosztályt vezettem, több mint 40 szabadalmunk született, többet ezek közül külföldön is be lehetett jelenteni. Ebből négy-öt az én nevemhez kötődött.

Várt azonban önre még egy emlékezetes külföldi út, Kanada. Ahogyan ezt korábban elmesélte, ez azt követően történt, hogy a BME-re oktatónak jelentkezett, de még mindig nem kapott erre lehetőséget.

Meghívtak Kanadába és ebből újabb három év lett, csak most az északi oldalon, a trópus után Kanada talán leghidegebb vidékén, Manitoba fővárosában, Winnipegben. Ott folytathattam újra a sugárkémiának egy újabb irányát. Az volt a feladat, hogy próbáljunk ezzel a különleges eljárással, a sugárkémia iniciálási módszerével összehozni egy újabb fa-műanyag kompozitot, amiben most nem a faipar, hanem műanyagipar feldolgozási módszerei alkalmazhatók. Olyan kompozit ez, amit extrudálni, fröccsönteni lehet. Ez az a bizonyos farost polimer kombináció (WPC), amiben már ott voltak a saját szabadalmaim, erre figyelt fel az Atomic Energy of Canada Ltd. Kanada cég, amelynek egyetemi kapcsolata is volt. Dolgoztak mellettünk doktoranduszok is. Kiválóan tudtunk együttműködni ezen az izgalmas alkalmazási területen. Farost-polipropilén kompozitot azóta évenként több millió tonna nagyságrendben gyártanak a világon. Gyakorlatilag minden közép, illetve magasabb kategóriájú személygépkocsi ilyen belső burkolati elemeket tartalmaz és tetszetős, tartós építőipari profilok készülnek ebből, például teraszok burkolatához.

Ezt követően ismét Budapest következett. Vajna Zoltán professzor, akkori gépészkari dékán hívásának eleget téve a BME-n tanszékvezetőként iskolát teremtett, megalapította a mai Polimertechnika Tanszéket és laboratóriumot, amelynek profilját kiszélesítette és bevezette a polimerek és polimer kompozitok anyagtudomány és technológia oktatását. Ezzel mindent elért, amit eltervezett?

1991 nyarán leginkább a feleségem hozott haza. Nekem még szakmai ambícióim voltak, ugyanis én magam beszéltem rá a kanadai kutatóintézetet, hogy a kísérleti stádium után a természetes rostokkal erősített polimer kompozitot végre tonnás tételben gyártsuk le Detroit mellett egy autógyári beszállítónál. Látni akartam a gyakorlatban, hogyan működik ajtóborításként luxusautóba építve ez az anyag. Legyártottuk az első tonnás tételt, amikor jött a telefon, hogy a Budapest Műszaki Egyetemen lehetőség nyílik számomra az oktatásra. Egyszerre volt előttem két régen várt lehetőség, nem akartam kimaradni az ipari megvalósításból sem, ugyanakkor Geleji Frigyes professzor ajánlására tanszékvezetőnek meghívott a BME-re Vajna Zoltán, a gépészmérnöki kar dékánja.

1992 volt, a változások éve. A hazai könnyűipart felszámolták, tulajdonképpen egész Európából kivonult és Ázsiába települt át a textilgyártás, nem volt szükség textilipari gépeket tervező mérnökökre. 1991-92-ben már csak egy végzős hallgatója volt a tanszéknek, ezért ítélte úgy a BME, hogy itt profilváltásra van szükség. Én pedig otthagytam Kanadát, egy jól fizető állást, ahol mintegy tízszer annyi fizetésem volt, mint amit kaptam a Műegyetemen tanszékvezetőként. Úgy gondoltam azonban, most már ezt is megengedhetem magamnak. Bejártam a világot, de ha valóban itthon van rám szükség, hazajövök.

Megkapta a tanszéket, aminek a működését újra kellett gondolni, új tananyagot bevezetni, tankönyveket írni.

A tanszéknek volt akkor nyolc-tíz tanára, de csak néhányan voltak érdekeltek a megújulásban. A többiek elmentek szerencsét próbálni az akkor privatizált gyárakba, vagy a hazánkba költöző multik csábították el őket. Egy szavam nem volt miatta, megértettem őket. Máig jó kapcsolatom van velük.

Elég mostoha körülmények között láttunk munkához. Az új tanterv, az új tantárgyak, laborgyakorlatok kidolgozásához kellett volna néhány nagyobb gép és műszer, de csak egy árva NDK-s fröccsöntő gépünk volt, ez volt az az alap, amire elkezdtünk gyűjtögetni. Pályázatból sikerült egy kisebb labort reciklálás céljára létrehozni, de a nagy dolog az volt, amikor meg tudtunk nyerni az ipari partnerek közül néhányat, akik érezték, hogy érdemes a Műegyetemmel együtt dolgozni.

Lassan elindult az együttműködés az ipar szereplőivel, aminek a hátterében két tényező állt. Az egyik, hogy az ipar diszpergálódott, sok életképes kisebb cég jött létre, a másik oldalon pedig eltűntek az ipari kutatóintézetek. A MÜKI megszűnt, próbáltam onnan is menteni néhány berendezést, szerencsére sikerült, sőt néhány kolléga is átjött oktatni a tanszékünkre. Ebben az egészben volt egy gyönyörű kreatív időszak. Én mindig magyarázom a hallgatóimnak, hogy az engineer szó minden nyelven a mérnök neve, de ez nem azt jelenti, hogy minden mérnöknek gépésznek kell lennie. Ez a fogalom a zseniálisan invenciózus gondolkodásról, a találékonyságról, leleményességről, a feltalálásról szól, aminek a tartalma: kreatív megközelítés.

Lassan kialakult körülöttem is egy kreatív csoport, itt maradtak az első végzős hallgatóink, közülük nem egy mára professzor lett. Szépen lassan elindult a munka, ami nehéz volt. Belecsöppentem egy idegen országból érkezve abba a profilba, ami Budapesten a Gépészmérnöki Kar hagyományos szerkezetét jelentette, több nagytudású, de acélorientáltságú gépészmérnök közé. Ígéretet kellett tennem arra, hogy én nem egy újabb Kémia Tanszéket akarok létrehozni, hanem a gépészet, a technika oldaláról közelítünk meg mindent. Jó pár év telt el, amire ez sikerült és végleg befogadtak.

Mind a mai napig tart előadásokat az egyetemen, azt hallottam, hogy naprakész, új ismeretekben gazdag és lendületes előadásait a hallgatók mindig vastapssal jutalmazzák. Hallgatói mindenhol keresik az önnel való beszélgetés lehetőségét, még az egyetemi menzán, étkezések közben is. Ennél többet elérhet egy oktató?

Rendkívül fontos a hallgatók bizalma és érdeklődése a szakma iránt, de az is nagyon fontos, hogy az ember az utódjában megtalálja munkája folytatását. Húsz évvel ezelőtt elértem a matuzsálemi kort, 65 éves koromban le kellett mondanom a tanszékvezetésről. Komoly energiát fordítottam a megfelelő utód kiválasztására, míg végül sikerült megtalálnom Dr. Czigány Tibort, aki pontosan értette mit akartam elérni, és folytatta ezt az utat. Nagyon nehéz volt meggyőznöm őt, mert egy másik tanszéket kellett otthagynia, ő pedig hűséges típus. Heteken át beszélgettünk szerdánként a tanszékvezetői szobámban, hosszú teadélutánok voltak ezek. Azóta meggyőződtem róla, hogy nagyon jó választás volt, azóta is büszke vagyok rá. Azt hiszem, el lehet mondani azt a módosított magyar közmondást, hogy madarat tolláról, professzort az utódjáról lehet megismerni. Az utódlás kérdése mindenütt kulcskérdés. Ki tudom-e választani azt a személyt, akinek átadhatom az irányítást jószívvel úgy, hogy attól kezdve valóban az ő kezében legyen a vezetés, és én maradok a háttérben. Czigány Tibornál jobb példa nincs erre. Fő vonalaiban ugyanazt folytatta, amit én elkezdtem és megláthattam az ő utódját is, Dr. Bárány Tamásban. Az utód utódjában is érezhetem a fő irányvonalunk megvalósulását, és ez különleges élmény.

Lehet-e zöld a műanyag? Ezzel kapcsolatban számos előadásra kérik fel, lévén készülnek a műanyagipari szakemberek a kőolajkészletek erőteljes apadásának korszakára. Ön azt mondta egyik előadásában: Szerencsére a természet manapság – még mindig – nagyságrendekkel több természetes polimert termel, mint amennyi szintetikus anyagot az ember mesterségesen állít elő. Évente több mint 300 millió tonna műanyagot gyárt a világ, míg az élő természet polimer „termelése” évenként több száz milliárd tonnára tehető. Azt érzékelteti tehát ezzel, hogy a természetes polimerek átalakításával fogunk majd szerkezeti anyagokat és műszaki cikkeket gyártani? Például a magas minőségi követelményeket állító járműgyártában is? Ez lehet a megoldás?

A kémia sok megoldást kínál. Kínálja azokat a megoldásokat is, amivel a kőolajalapú termékek kiválthatók. A biomasszából elő lehet majd állítani bármely polimert, ha már nem lesz elég kőolaj. A két világháború között volt egy időszak, amikor a két egymásnak feszülő nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió, mivel el voltak zárva a meleg tengerektől, nem tudtak természetes kaucsukhoz jutni a trópusi vidékről. Gumira nagy szükségük volt, ezért mindketten kifejlesztették, csaknem egyidőben, erjesztéses technológiával a szintetikus gumit. Ez is egy út, csak sokkal drágább.

A másik megoldás, hogy ésszerűbben fel tudjuk használni a természet kínálta polimereket. Valójában az én fa-műanyag kombinációs eljárásom is ez. Ha elő lehet állítani 60-70 százalék fűrészporból és 30-40 százalék polipropilénből egy megfelelő szilárdágú és stabilitású szerkezeti anyagot, akkor az is jó megoldás. A természet növényvilága adja többségében ezt a megújuló polimerforrást.

És ott van a harmadik út, amikor létrehozunk valami új polimert, ami nem hasonlít sem a gumihoz, sem a polipropilénhez, de természetes eredetű. Ilyen a politejsav. A tejsavat megtanultuk polimerizálni. Sok mindent megtanulhatunk a természettől, hiszen a természet is polimerizál, a természet cellulózt állít elő a fában, a légkörből kivonja a szén-dioxidot, s napfényt és enzimeket használ arra, hogy ezeket átalakítsa cukorrá, majd polimerizálja a cukrot cellulózzá. Ezt mind el lehet tanulni a természettől, csak ma még ez mind nagyon költséges. Bármit meg lehet csinálni olyan polimerekből, aminek semmi köze nincs a kőolajhoz, csak jelenleg ez még sok energiába kerül.

Ez a zöld vonal akkor ön szerint nem jó irányba halad?

Jó az irány, de arra kell felkészülni, hogy szerényebben kell élnünk, mert minden drágul. Annyival lesz drágább az életünk, hogy például meg kell tartanunk a bevásárló tasakot többszöri felhasználásra. Nem ez az egyetlen terület, ami takarékosságra kényszerít majd bennünket a következő években. Nem is tudjuk például, hogy milyen jó dolgunk van, mert nálunk iható minőségű a csapvíz. Venezuelában például megtapasztaltam, hogy még fogmosásra sem volt jó. A közeljövő arra fog megtanítani minket, hogy mindennel szerényebben gazdálkodjunk.

Két fia és kilenc unokája között van, aki tovább viszi az ön szakmai örökségét?

Fiaimnak az a szerencse jutott, hogy fiatalon velünk együtt, majd később önállóan is bejárhatták a világot, de ma már mindketten itthon dolgoznak. Egyikük orvos, a másik mérnök, itthon nevelik kilenc unokámat. Több egyetemista van már közöttük, és olyan is van, aki mérnöknek tanul, de mindegyikük itthon képzeli el az életét, és nem azért, mert nem hallanak a külföld kínálta jó fizetésekről és kiváló munkakörülményekről, de ott van előttük az apjuk és nagyapjuk példája, akik itthon dolgoznak. Ez az ország szerencséje, hogy vannak hozzájuk hasonlóan gondolkodó fiatalok.

Min dolgozik most? Dolgozik-e azon túl, hogy bejár az egyetemre hetente többször és oktatja a jövő mérnökeit?

Illúzióim nincsenek, hiszen 85 éves vagyok (a beszélgetés idején – szerk.), bár ez a kor még nem indokolja, hogy az embernek ne legyenek szabad vágyai. Doktorandusz óráim mellett MTA bizottsági ülésein is részt veszek, és sok egyéb, inkább társadalmi feladatot vállalok. Az első éves doktoranduszoknak egyetemi tankönyvem alapjait szeretném kibontani, ami nem fért bele a nyomtatott változatba. Mindig abból indulok ki, hogy ők tulajdonképpen már tanárok, korábban tanársegédek, akik vezetik a gyakorlatokat. Ezzel átmentek egy új minőségbe, diákból tanárokká váltak. Nagyon örülök annak, hogy ebben is jó a vonzereje a tanszéknek. Jó a doktori iskolánk. Ez is bizonysága annak, hogy érdemes volt harminckét évvel ezelőtt lerakni az alapjait.

 

Vágyaim vannak természetesen, hitem is van hozzá. Meggyőződéssel hiszek az ifjúságban. Sokan vannak öreg profeszszorok, akik azt mondják, hogy ez nem ugyanaz a generáció, mint mi voltunk. Szinte azt sugallják, hogy a mi generációnk volt a civilizáció csúcsa. Én nem hiszem, hogy a jövő generációjának a miénknél könnyebb lenne az élete, a felkészülés időszaka, eljutni az alkotó korba. Én úgy érzem, kegyes volt hozzám a sors, a diktatúra erőszakát is beszámítva. Korlátok közé rakott, de ennél még szorosabb korlátok születhetnek a következő időszakban, ami járványokkal, éghajlatváltozással, kőolaj áremelkedésekkel, egyéb katasztrófákkal sújt majd. Én azt gondolom, erre fel kell készülni. A felkészülésnek azt a módját, amit még megenged nekem az élet – megtarthattam az egyetemi szobámat és oktathatok -, én a legjobbnak gondolom. A legjobb nevelési módszer nem a tankönyv – bár azt is fontos, írtam is belőle néhányat –, hanem a személyes kapcsolat. A nagypapát hallgatni mesélni, néha sokkal többet ér, mint oktatófilmet nézni.

Mostanában a mérnökhallgatók sokat mérnek, számolnak, terveznek, de arra nincs idő és lehetőség, hogy vakvágányra tévedjenek, márpedig egy mérnök erre is fel van jogosítva: arra, hogy akár előre is szaladjon az elrugaszkodott elképzeléseivel. A doktoranduszoknak szoktam mondani: a mérnöknek sokszor a tudós előtt kell járnia. A 20. század elején már javában gyártotta INTERJÚ a világ a bakelitot, sőt a PVC-t is, mielőtt még Staudinger bizonyította volna a makromolekula létezését, majd 1953-ban megkapta érte a Nobel-díjat.

A mérnöknek az a feladata, hogy előre haladjon, és ha vakvágányra téved, egészséges műszaki érzéke a járható pályára visszatérítse. Ezt oktatom és még mindig élvezem anélkül, hogy elkapatnám magam, hogy mi mindent szeretnék még az élettől. Azzal szoktam kezdeni a doktorandusz képzésben a felvételi beszélgetést, hogy megkérdezem: mit szeretne feltalálni? Nekem már nincsenek ilyen vágyaim, azt azonban nagyon szeretném, hogy még egy darabig átadhassam azokat a tapasztalatokat a hallgatóknak, amit én megélhettem a huszadik században.

J. Mező Éva