2025. July 18.

Műanyagipar jövője: Európa tényleg elaludt?

A műanyagipar életünk minden területét átszövi, mégis sok a félreértés körülötte és könnyű elveszni a félinformációk tengerében, ezért Tóth János, a Satunaplex Kft. vezetője műsor-sorozatában olyan szakemberekkel beszélget, akik tisztán látják az iparág jelenlegi helyzetét és tudják mi kell ahhoz, hogy fenntarthatóbban és hatékonyabban működjön a műanyaggyártás. A beszélgetés során szó volt többek között a magyar és európai műanyagipar versenyképességéről, az energiaárak drasztikus emelkedésének hatásáról, valamint arról, hogy Európa elaludt-e a globális versenyben.

Évtizedeket töltött el a műanyagiparban. Hogyan hasonlítaná össze azt az időszakot, amikor a pályáját kezdte a műanyagipar mai helyzetével?

Koromból fakadóan én a műanyagiparban megéltem még a rendszerváltoztatás előtti időszak végét, amiben sok kedvezőtlen hatás volt, de egy valami biztosan támogatta az iparág dolgozóit: a stabilitás és a viszonylagosan lassú, kiszámítható változás. Ez jó néhány évtized elteltével mára nagyon megváltozott, ma azt sem tudjuk, hogy mi fog történni egy hónap múlva, nem hogy évekre előre tervezhetnénk az életünket.

A kiszámíthatóság hiánya az, ami jelenleg a leginkább meghatározza ma a piacot?

Egyik oldalról igen, bár ennek vannak negatív és pozitív hatásai is. Negatív hatása a gazdasági stressz, pozitív hatása pedig, hogy a cégek megtanulnak, meg kell, hogy tanuljanak szakmailag, gazdaságilag életre valóbbá válni, máskülönben nem tudnak a piacon maradni.

Az MMSZ hogyan tudja segíteni a piaci szereplőket abban, hogy versenyképesek maradjanak és tovább tudjanak fejlődni?

Két fontos terület van, amiben az MMSZ jelen pillanatban sokat tud segíteni: az egyik a tájékoztatás. Azt tapasztaljuk, hogy sok információ nem jut el időben a piacra, és ezáltal a résztvevők reakcióideje csökken. Másik fontos feladatunk pedig az érdekképviselet a kormányzati szervek és az Európai Unió illetékesei felé, hiszen a magyar cégek európai viszonylatban egy meglehetősen pici szeletét képviselik ennek az egész szegmensnek, tehát nekünk az az elsődleges dolgunk, hogy a környező országokkal öszszefogva egy olyan, viszonylag koncentrált lobbitevékenységet tudjunk folytatni, ami hatással lehet az Európai Unió gazdasági, szakmai döntéseire.

Most is folynak ilyen országközi vagy szakmai szervezetek kö zötti egyeztetések?

Igen folynak.

Az MMSZ mennyire tud behozni nyugat-európai mintákat a magyarországi termelésbe, vagy egyáltalán szükség van-e erre? Hogyan látja, le van maradva a magyar műanyagipar a nyugat-európaihoz képest?

Nincs, egyáltalán nincs lemaradva. Szakmailag azt gondolom, hogy a közép-kelet-európai gyártástechnológia utolérte a Nyugatot. Gazdasági okokból természetesen vannak olyan hazai cégek, amelyek régebbi, elavultabb technológiát használnak, de ennek nem az az oka, hogy nem ismerik a modern technológiát, egyszerűen beruházási, finanszírozási nehézségekről van szó. Később természetesen kénytelenek lesznek megtenni a lépéseket a felzárkózáshoz, de alapvetően minden ismert technológia itt is van Magyarországon vagy a környező országokban, ezekben semmivel nem maradunk le Nyugat-Európa országaitól. Ami viszont nagyon fontos – visszatérve a kérdésre –, hogy nekünk nem kell Nyugat-Európát utánoznunk. Nekünk a magunk útját kell megtalálnunk teljesen más társadalmi, gazdasági környezetben. Nekünk ehhez kell alkalmazkodnunk.

Mi a magyarázata annak a tendenciának, hogy a nyugat-európai cégek a gyártást kezdetben nem Közép-Kelet-Európába hozták át, hanem inkább keletre vitték – Kínába vagy Vietnámba?

Én úgy látom, hogy a kettő párhuzamosan történt. Nagyon sok gyártás került ide hozzánk Kelet-Európába, és nagyon sok olyan gyártás került Távol-Keletre, amelyekről már az áttelepítés idő szakában tudni lehetett, hogy azok nem Európa-kompatibilisek. Gondolok itt a több milliós darabszámú, komoly kézi munkát igénylő gyártásokra, amelyre sem Magyarország, sem KözépKelet-Európa nem képes.

Tud erre példát mondani?

Olyan munkafolyamatokra gondolok, ahol a gyártósoron 50-60 80 ember ül és az a dolga, hogy egy-egy pozíciót a munkafolyamatban ellásson. Erre Európa képes ugyan, de gazdaságilag nem nyereséges a megvalósítása, és nem nyereséges KeletEurópában sem. Sőt, ahogy haladunk előre az időben, egyre kevésbé vagyunk képesek erre, mert a béreink emelkednek és a gazdasági környezetünk is magasabb színvonalon áll. Ez a gyártási folyamat már nem a mi célterületünk. Ezek Távol-Keleten jól működnek, ott nagy számban áll rendelkezésre olcsó fizikai munkaerő, célszerű ezeket ott megvalósítani.

Sokan démonizálják a műanyagot, a környezeti károkat alapvetően a műanyagipar nyakába varrják. Mit lép erre a szektor Európában és azon belül Magyarországon?

Felkapott téma most a mikroműanyag, azok egészségügyi és környezetvédelmi hatásai. Én azt szoktam erre mondani, hogy azért utálják a műanyagot, amiért mi szeretjük. A mi értékeink szerint a műanyag egy nagyon jó, stabil, időtálló anyag, masszív technikai tulajdonságokkal. A kritikusai pedig éppen ezért utálják, mert egy nagyon időtálló, masszív, technikailag nagyon ellenálló anyag – a természetben is, amikor kidobják.

Nem a műanyag tehet arról, hogy tele vannak a világ tengerei műanyag hulladékkal, és itt több millió tonnáról beszélek. A Budapesti Műszaki Egyetemen egy professzorom azt mondta anno, hogy ő még nem látott olyan PET palackot, ami öngyilkos módon beleugrott volna a Dunába. Mi, emberek dobjuk bele. Ha ezt nem tennénk, akkor a műanyag életünknek egy csodálatos részé vé válna. Számtalan olyan alkalmazási lehetőséget ad nekünk, amelyet nélküle nem tudnánk megtenni, és ezeket a felhasználá sokat továbbra is alkalmaznunk kell. Egy kiragadott extrém példa, a szívmotorok gyártása. Ezt az operációt műanyag nélkül nem tudnánk elvégezni, egy szívmotor ugyanis 90 százalékban műanyagból épül föl. A világon persze sok olyan terület is van, ahol mi is látjuk, nem célszerű műanyagot használni, mert azáltal, hogy csupán egyszer használjuk, szennyezzük a környezetünket. De ez is a mi döntésünkön múlik, hogy egyszer haszná latos műanyag hordtáskákat gyártunk, amit egyszeri használat után kidobunk, vagy olyan polietilén zacskókat, amelyek évekre szólóan ki tudnak szolgálni bennünket. Arról ugyanis kevés szó esik a közéletben, hogy ha a műanyag előállítási környezetét, az előállításához szükséges energiát vesszük figyelembe, ha nézzük a gyártás ökológiai lábnyomát vagy a szén-dioxid kibocsátá sát, lényegesen kedvezőbb műanyagot előállítani és feldolgozni, mint mondjuk papírt gyártani és feldolgozni, vagy üveget gyártani és feldolgozni, a fémről nem is beszélve. Az utóbbi időben sok helyen bevezették a papírzacskók használatát a bevásárlóközpontokban, de vajon figyelembe veszik-e azt, hogy a papír előállí tásához mennyi ivóvízre van szükség, amiből egyébként fogytán
vannak a készletek a világon? Ezek megítélése már egy árnyaltabb képet ad, nem szabad egyoldalúan tekinteni a műanyagra. Érdemes ezzel is mélységében foglalkozni.

A nemzetközi műanyagipari piacon milyen szegmensbe helyezné el Magyarországot? A high-end gyártók közé, vagy inkább a közepes, esetleg a gyenge kategóriába?

Magyarországon ma egészen széles a gyártókör. Nagyjából 400 500 cég foglalkozik műanyag-feldolgozással, lefedve minden területet a fóliagyártástól a fröccsöntésen át a fúvásig. Jelen van a nagyon precíz, kiemelkedően magas szakmai tartalmú gyártás, és jelen van az egészen egyszerű sorozattermékek gyártása is. Ami fontos, hogy ebben nem térünk el szakmailag, technológiailag, gazdaságilag a világ folyamataitól, amiben eltérünk, az az energiahatékonyság és sajnos ennek nagyon nagy része jelen pillanatban nem rajtunk múlik. Ugyanabban a cipőben járunk, mint amiben Európa jár a világ más országaival egyetemben, és talán itt kanyarodjunk rá egy picit az energiahatékonyság, a jelenlegi európai uniós energiapolitika területére. Itt sok olyan probléma van, amit érdemes végigbeszélni, mert az Európai Uni ónak a jelenlegi energetikai szabályozásán változtatnia kell. Ha nem teszi, Európa komoly bajba kerülhet.

Mik azok a pontok, amikre gondolt?

Kezdjük egy picit távolabbról. Az energiaválság, Európa energetikai problémái nagyjából három-négy évvel ezelőtt kezdtek csú csosodni. Kezdődött az európai uniós zöldenergia bevezetésére szolgáló szabályozásokkal, intézkedésekkel, a németországi atomerőművek leállításával, amely az én személyes véleményem szerint hibás döntés volt. Súlyosbította a helyzetet, hogy ezzel csaknem párhuzamosan kirobbant az orosz-ukrán háború, amelynek hatásaként az Európai Unió olyan szankciókat hozott Oroszországgal szemben, amelyek többek között kiterjedtek az energiahordozók exportálására is, ami meghatározó módon befolyásolja az európai energiaárakat. Ennek a két hatásnak az eredménye pedig az lett, hogy jelen pillanatban Európa Amerikával szemben egy termékre vetítve kétszeres energiaárakkal kell, hogy dolgozzon, Távol-Kelethez képest pedig két és félszeres árakon. Nem kell ahhoz gazdaságilag komolyabban elmélyednünk, hogy lássuk, ez a helyzet így működésképtelen. A műanyag-feldolgozás kiemelten energiaigényes folyamat, nagyjából egy termék árá ban az energia körülbelül 5-6 százalékos részt tesz ki. Na most, ha az előállítási költségben az energia ilyen drasztikus különbsé geket ad földrajzi területenként, akkor azt láthatjuk, hogy a termék árában 2,5-3 százaléknyi plusz költségünk van, amelyet a piac ma nem fogad el. Nagyon sok termék esetében, például az autóiparban vagy az elektronikai iparban, a nyereségtartalom nem több 4,5-5 százaléknál, ebben pedig nem tudunk megengedni 2,5-3 százalékos többletköltséget. Vagyis: ha Európa ezen nem változtat, akkor nagy bajba kerül, mert ez nem csak minket, magyarokat érinti, de érinti a kontinens összes többi országát is.

Sajnos mi itt Magyarországon még egy plusz teherrel is küzdünk, ez pedig az hálózathasználati díj mértéke. Azt mindenki tudja, hogy amikor áramot vásárolunk, az két csomagból áll, egyszer megvesszük a tőzsdén magát az áramot, egyszer pedig fizetünk az MVM-nek a hálózathasználatért. A hálózathasználati díj 2021-22 óta nagyjából 500-600 százalékkal emelkedett. Ez pedig így már egy veszélyesen magas költség, amit az exportra dolgozó hazai cégek nem tudnak érvényesíteni vásárlóik felé. Ebben például rövid távon komoly feladata van az MMSZ-nek. Már elkészült az a tanulmány, amiben összefoglaljuk az ezzel kapcsolatos konkrét adatokat, összehasonlítjuk azt az európai és a közép-kelet-európai országok ártendenciáival, és ezeknek az eredményét, ezeknek a számadatoknak a hatásait vizsgálva adunk szakmai véleményt, változtatási javaslatokat a döntéshozók kezébe. Ezt a tanulmányt rövidesen eljuttatjuk a kormányzati szervekhez, hogy a szakágunk problémáit megalapozott érvek támasszák alá és ez alapján dönthessenek arról, hogy szükség van-e változtatásra. A mi véleményünk az, hogy mindenképpen szükséges.

Jól érzékelem azt, hogy amíg az USA a mesterséges intelligencia (MI) fejlesztés kapcsán arról beszél, hogy hány új unikornisa van, a kínaiak most jöttek ki új DeepSeek-kel, addig Európa arra büszke, hogy elsőként tudta megalkotni a világon az MI szabályozását? Igaz az a műanyagipar területéről nézve is, hogy Európa elaludt? Hogy minden túlszabályozott, és ezen lazítani kéne?

Több kérdést is érint, először a mesterséges intelligencia adta lehetőségekkel kapcsolatban válaszolok. Az MI már másfél-két éve elérhető a műanyag-feldolgozásban is, számtalan olyan szoftveres technológia van a gépekbe beépítve, amely a felhasználókat segíti egy gyorsabb termékbeállással, egy azonnal javasolt technológiával, felügyeleti rendszerekkel és az MI adta tapasztalati adatrendszereknek az azonnali technológiába való beépítésével. Ezek ma már futnak, ezek benne vannak a mindennapi életünkben. Ennek a területnek ugyanakkor nagyon fontosnak tartom a szabályozását, vagyis azt gondolom, hogy az Európai Unió azzal nem követ el hibát, ha a mesterséges intelligencia használatát szabályozni akarja. Problémát az okozhat, ha ezt nem teszi meg, mert véleményem szerint gyorsabban fejlődik ma a világon annál a mesterséges intelligencia, mint ahogyan azt a szabályozása követi, és ennek elmulasztása okozhat a későbbiekben zavart.

Térjünk vissza a kérdés másik felére, Európa helyzetére. Ha általánosságban nézzük, akkor igen, Európa elaludt. Tíz-tizenöt évvel ezelőttig a világ gazdaságpolitikai helyzete kétpólusú volt: Amerika és Európa. Ez a tendencia fokozatosan elkezdett megváltozni. Az elmúlt három-öt évben a gazdaságpolitikát tekintve már hárompólusúvá vált a világ: USA, Távol-Kelet – főleg Kína – és Európa. Azonban, ha Európa nem változtat gyorsan a jelenlegi helyzetén, akkor tíz éven belül megint csak két pólusról beszélhetünk. Nagy eséllyel Európa a perifériára fog szorulni. Nagyon szépek és nagyon hangzatosak azok a Green Deal ideológiai irányvonalak, hogy megvédjük a világot, hogy szabályozzuk a műanyag-feldolgozást, hogy a környezetvédelmi szempontoknak nagy hangsúlyt adunk, csak az nem mindegy, hogy ezt milyen egyensúllyal, milyen konszenzusba helyezzük az egész gyártás folyamán, az egész társadalmi-gazdasági élet tekintetében. Európában, ha nem találjuk meg a kellő egyensúlyt – és jelen pillanatban Európa nem találja –, akkor ez egy halálos folyamattá válik, mert eljutunk oda, hogy Európa nagyon zöld lesz, nagyon kevés szén-dioxidot bocsát ki és nagyon kicsi lesz a környezetvédelmi lábnyoma, de csak azért, mert megszűnik, legalábbis erősen korlátozódik a gyártás. Vagy megtaláljuk az egyensúlyt és egy olyan meghatározó gazdasági erő marad továbbra is Európa, amivel befolyásolhatjuk a világ gazdaságpolitikai, szakmai irányvonalát, döntéseit, miközben nem hanyagoljuk el a környezetvédelmi kérdéseket sem. Jelen pillanatban azonban a környezetvédelem minden mást a háttérbe szorít. Mondok egy jellemző példát. Teljesen mindegy, hogy milyen termékről beszé lünk, de arra a világnak valamilyen mennyiségben szüksége van. Ha Európa elhatározza, hogy ennek a terméknek az előállítását szabályozza – hogy milyen szén-dioxid kibocsátással, milyen környezetvédelmi lábnyommal lehet gyártani –, akkor az euró pai cégek nem lesznek versenyképesek a távol-keleti vagy az amerikai cégekkel szemben. És mi történik? Távol-Keleten vagy Amerikában ugyanezt a terméket, ugyanabban a mennyiségben le fogják gyártani, magyarul a világ ugyanazt a szén-dioxid mennyiségeket meg fogja kapni, ugyanakkora ökolábnyoma lesz ennek a terméknek, csak éppen nem Európában élvezik a gazdasági hasznát. És itt jön az igazi csavar: a gyártás során keletkezett szén-dioxid molekulának nem tudjuk megmondani, hogy állj meg Európa határánál, az be fog ide is jönni. Nagyon egyszerűen kirajzolódik, hogy ezek a szabályozások így műkö désképtelenek. Nem tudunk a világ gazdasági helyzetéből, környezetvédelmi szabályozásából egy részt kihasítani. Európának az lehet a feladata, hogy hatással legyen Amerikára, hatással legyen a Távol-Keletre, a saját részét pedig megpróbálja olyan módon szabályozni, hogy – pestiesen szólva – a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Élő példa: Németország néhány éve leállította az utolsó atomerőművét is, ezzel párhuzamosan Franciaország működteti tovább valamennyi atomerő művét. Nemrég láttam egy energiahatékonysági elemzést, Euró pa országai közül Franciaország elérte, hogy 0,2 százalékban használ fűtőolajat és maximum 5,4 százalékban földgázt energia előállításra. Franciaország teljes áramelőállításának 95 szá zaléka atomenergia és megújuló energia. A megújuló energia 2024-ben Franciaországban megelőzte a földgáz felhasználást az energiatermelésben és ezt egyszerűen azért tudta megtenni, mert az atomenergia adta stabilitásban azt elérte, hogy azokat a többletbevételeket, a megtermelt olcsó energia exportjából adó dó bevételeket visszaforgatta az energiaszektorba. És mi törté nik ugyanekkor Németországban? Vakargatják a fejüket és olyan híreket hallani, hogy talán mégis újraindítják reaktoraikat. Három évvel ezelőtt hozták meg a döntést a leállításról. Nyugodtan merjük kimondani, hogy finoman szólva is a túlszabályozás miatt szakmaiatlan volt a döntésük.

Magyarország ezen a téren milyen irányba halad?

Magyarországnak Paks I-re és Paks II-re szüksége van – és itt most a Paks II beruházásnak a körülményeit ne firtassuk. Az itt előállított atomenergia stabil, előállítása hosszútávon szén-dioxid mentes, nem beszélve arról, hogy rentábilis, olcsó energiá nak számít. Magyarország vízbázisát tekintve viszonylag kevés vízenergiát tud hasznosítani, ami a zöldenergia terén nálunk elterjedhet, az nagy mennyiségben még a napenergia lehet, illetve kisebb mennyiségben a szélenergia. Nagyon fontos azonban itt is az egyensúly, a megújuló energiaforrások kiépítésekor ugyanis biztosítani kell azt az alternatív lehetőséget, ami energiát termel akkor is, amikor nem süt a nap vagy nem fúj a szél. Ez azt jelenti, hogy szükség esetén rendelkezésre kell álljon egy olyan erőmű, ami viszonylag kis reakcióidővel képes gyártani energiát és rendelkezésre bocsátani a felhasználóknak a megfelelő energiamennyiséget. És ez az atomerőmű.

Itt adódik még egy fontos kérdés a jövőre nézve, mégpedig az,
hogyan tudjuk a megtermelt energiát eltárolni. Abban a pillanatban ugyanis, amint ez megoldódik, sokkal nagyobb teret tudnak hódítani a megújuló energiaforrások. Ausztriában erre egy jól bevált megoldást alkalmaznak, a hegyvidéken víztározókat épí tenek a hegycsúcsokon, napközben a megtermelt napenergiával működtetnek egy szivattyúendszert, amivel megtöltik a tározót, és este, amikor lemegy a nap, de a gyárak tovább dolgoznak és éjszakai áramellátásra szükség van, akkor megfordítva a rendszert a tározókból a vizet leengedve vízturbinákat hajtanak meg és áramot termelnek. Ennek a technológiának a hatásfokát természetesen óvatosan kell kezelni, de mindenképpen egy olyan működőképes elven alapszik, amit normál napi használatban lehet alkalmazni.

Az 1990-es években Magyarországon is volt egy ilyen terv Bős-Nagymarosnál, de környezetvédelmi okok miatt ez nem valósult meg. Én nem vagyok abban a pozícióban, hogy teljes körben átlássam és el tudjam dönteni, hogy helyes volt-e akkor ez a döntés, de ennyi idő elteltével a kérdés fölmerül az emberben, hogy biztos ez volt a helyes döntés?

Az a régi bevett mondás, hogy majd én legyártom azt, amit eddig Németországban gyártottak, csak jóval olcsóbban, mert kevesebbet fizetek a munkavállalóimnak, ezek szerint már nem igaz?

Részben még mindig igaz, de válasszuk külön a dolgot. Jelen pillanatban Németország – látjuk, halljuk – komoly problémákkal küzd. Ennek egyik oka az energiaválság, a másik a visszaesett kereslet, ami egyre inkább jelentkezik a piacon. Németországban a mai napig fennálló probléma az is, hogy lényegesen magasabb a munkabér, mint Közép-Kelet-Európában, amit eddig ellensúlyozni tudott a nagyszériás gyártással, csakhogy ezek most – például az autóipari termelés visszaesése miatt – lecsökkentek. Tudott ellensúlyozni a kedvező energia- és alapanyagárakkal is, amik szintén elszálltak, maradt kompenzációként a bérköltség, amit úgy oldottak meg, hogy áttelepítik a gyártásokat Közép-Kelet-Európába. Miért ide? Azért, mert sok gyártást már egy ideje itt folytatnak, ismerik a környezetet, a szabályozásokat, vannak leányvállalataik ezekben az országokban, nem kell egy új, ismeretlen területet feltérképezniük. Viszonylag rövid idő alatt meg tudják tehát valósítani az áttelepítéseket. Ez Közép- és Kelet-Európa számára jó. Magyarország tekintetében azonban – én úgy látom – gyorsan kell reagálnunk, mert az eddigi statisztikai adatok alapján ezeknek az áttelepítéseknek a célorszá ga Lengyelország és Románia, illetve meglepő módon Ukrajna. Magyarország jelenleg a negyedik-ötödik helyen áll.

Mi ennek az oka?

Három fő okra vezették ezt vissza. Okként jelölték meg a bürokráciát, a korrupciót és a biztonságot. Biztonsági szempontból egyértelműen Ukrajna szomszédsága miatt kerültünk visszasorolásra, azt azonban megdöbbentőnek tartom, hogy a szakmai hír alapján Ukrajnára a jelenlegi biztonsági háttérrel egy német multinacionális vállalat úgy tekint, ahová a következő két vagy három évben gyártást akar telepíteni, és nem Magyarországra. Azt gondolom, hogy ez mindenképpen vizsgálatot igényel, és ezen a területen bizonyosan intézkedéseket kell hozni.

Tovább árnyalja a képet, hogy azokat az új gyártásokat, amiket most alakítanak ki, főleg, ha azok nagyobb szériás gyártások, inkább Távol-Keletre telepítik. Ezekkel nem tudunk versenyezni, de valójában nem is kell. Közép- és Kelet-Európának a Távol-Kelettel szemben fontosabb azokra a gyártásokra koncentrálnia, ahol a nagyszériák mellett a középszériáknál is a hozzáadott értéktartomány magas. Magyarországon az ehhez szükséges plusz feladathoz van képzett munkaerőnk. A német és osztrák cégek gyakran azt hangoztatták, és én is számtalanszor kaptam ilyen visszajelzést tőlük, hogy azért szeretnek Magyarországon dolgoztatni, mert – szemben az anyavállalatokkal – hogyha itt valami probléma adódik, akkor nálunk automatikus az a gondolkodás, hogy mi mindent megoldunk. Csavarozunk, drótozunk, megfordítjuk, átalakítjuk, beteszünk egy seprűnyelet, de a gyártás nem állhat meg, aztán ha kész vagyunk, majd megjavítjuk. Ez az elmúlt 5-10 évben szép lassan eltűnt Magyarországról a túlszabályozások miatt. Ide kellene visszatérnünk – persze nem elsősorban a seprűnyélre gondoltam –, de ahhoz a kreativitáshoz és rugalmassághoz, amit a magyar munkaerő évtizedeken keresztül a nyugat felé felmutatott. Erre mi képesek vagyunk, ebben megvan a tudásunk, ezt elő kell venni és használni.

A másik fontos kérdés, amiről szót kell még ejteni, az Magyarország keleti nyitásnak nevezett gazdasági stratégiája. Jó az elgondolás, biztonságot ad, ha nem egy lábon állunk, több terü letre szállítunk, mert ha az egyik területtel probléma van, akkor az nálunk is lecsapódik. Évtizedeken keresztül a német gazdaság pörgése húzta magával a magyar gazdaságot, majd miután probléma alakult ki Németországban, ezt most megérzi az a beszállítói kör, amely hazánkban ezek alatt az évtizedek alatt kialakult. Ez persze nem azt jelenti, hogy a következő években nem fog Németország megoldást találni a válság kezelésére, csak lehet, hogy más szinten, más nagyságrendben.

Ami még érdekes lehet, hogy azok a beruházások, amiket Magyarország az elmúlt tíz vagy akárcsak az elmúlt három évben végrehajtott – lásd az akkumulátorgyártást például, amiben nagyot léptünk előre és a távol-keleti cégeket beengedtük hazánkba – furcsa módon nem csökkentették a német gazdaságtól vagy a nyugat-európai gazdaságtól való függetlenségünket, hiszen ezeknek a betelepült gyártásoknak a célpiaca Európa és Németország volt, amik jelen pillanatban nem működnek. Tehát nem működnek azok a cégek sem, amiktől a függetlenedésünket vártuk, ami miatt ide telepítettük őket. Ez sajnos baj. Ily’ módon itt van a modern technológia Magyarországon, itt vannak a műkö dőképes kapacitások, de sajnos kihasználatlanul, mert az a piac, amire ez ki lett alakítva, jelen pillanatban messze nem kéri azt a mennyiséget, amire ezt tervezték.

Lát olyan kiugrási pontot a magyar vállalkozások számára, amivel szintet tudnának lépni?

Azt hiszem, hogy nem fogom tudni most az aranytojást tojó tyú kot felmutatni. Nagyon masszív, nagyon sziszifuszi munkára lesz szükség ahhoz, hogy a magyar gazdaság vagy akár a környezetünk stabilan helyre tudjon állni és visszatérjen a fejlődő piacra, magát a piacot fejlődővé tudja tenni. Sok barátommal, a műanyagipari szövetség tagjaival beszélgettünk már erről és egyre jobban az a vélemény alakul ki, hogy Európának vissza kell térnie Európához. Ez azt jelenti, hogy bár kisebb piaci lehetőséget biztosít egy európai gyártásra méretezett tevékenység, mégsem az a jó, ha mi minden fronton harcolni akarunk a Távol-Kelettel és az
USA-val. Az bizonyos, hogy nagy előrelépést jelentene, hogyha valamilyen módon Európa megvédené Európa piacát, és Európa fokozatosan függetlenítené az európai igényeket és gyártásokat a Távol-Kelettől, vagy legalábbis törekedne az egyensúlyra. A probléma mindig az egyensúly eltolódásából fakad, látjuk ezt most a Trump-féle intézkedéseken is, látjuk az európai többletexport okozta problémákat, amit az amerikai védővámok bejelentése okozhat. Vagyis mindenképpen van pozitívum és van negatívum, a kérdés csak az, hogy megpróbáljuk-e ezt összegé szében tekinteni, figyelembe véve a pozitív és negatív hatásokat.

A Magyar Műanyagipari Szövetség milyen konkrét kezdemé nyezéseket indított el, hogy segítse a vállalkozásokat?

Említettem már, hogy kiemelten fontosnak tartjuk az informá cióáramlást, az információk eljuttatását a termelésben szereplő cégek részére. Ez az egyik legfontosabb területe a segítségünknek. Ezt tesszük különböző munkacsoportok létrehozásával, amelyek 2025-ben kezdik meg teljeskörűen működésüket. Jelen pillanatban három munkacsoportunkból kettő már dolgozik, a harmadik szervezése most van folyamatban. Ennek a három munkacsoportnak a felelősségi köre a műanyag újrafeldolgozás és a műanyag hulladék hasznosítás területe, így minden ehhez tartozó információszabályozás, hatásmechanizmus, illetve ellen őrzés összegyűjtése, értékelése. Megalakult a gépipari munkacsoportunk is, amely a Magyarországon értékesített gépek, berendezések statisztikáját állítja össze. Sajnálatos módon ez a szakmai összefoglaló évtizedek óta hiányzik Magyarországon, pedig információt juttathat el a vevőkhöz, mégpedig azt, hogy a gépek és berendezések értékesítésénél milyen tendenciák érvényesülnek, milyen nagyságú gépek, milyen típusú, milyen kategóriájú gépeknek az értékesítése nő, esik vissza, ennek mi az oka. Ha ezek az információk eljutnak a vevőkhöz, akkor időben látják meg a piaci változások irányát.

A harmadik munkacsoport pedig az üzletfejlesztési munkacsoport, ahol az MMSZ koordinálásával olyan, Magyarországon nagy tapasztalattal, nagy tudással bíró műanyagipari üzletemberek vállalják fel azt, hogy megkeresik a leghatékonyabb nemzetközi megjelenési lehetőségeket, pályázati kiírásokat, készítenek követhető stratégiát arra, mit tudnak tenni azok a cégek, akik ma Magyarországon tevékenykednek, és – legyünk őszinték – életük nem a legjobb éveit élik.

Vagyis, amit mindenekelőtt az MMSZ a zászlajára tűzött: az az információ, információ és információ. Ezek összegyűjtése, feldolgozása és az MMSZ tagjaihoz való eljuttatása.

Másik fő tevékenységünk pedig értelemszerűen az érdekképviselet, hogy a mindenkor regnáló európai uniós képviseletekhez, magyarországi döntéshozó szervekhez, illetve a kormányzathoz eljuttassuk szakmai véleményünket a műanyagipart érintő törvénytervezetekkel, intézkedésekkel kapcsolatban. Úgy gondoljuk az MMSZ elnökségen belül, hogy komoly felelősségünk van abban, hogy legjobb szakmai tudásunkkal, napi tapasztalatunk felhasználásával az iparágon belül összegyűjtsük és értékeljük, rámutassunk tendenciákra, hatásokra, következményekre, és ezt eljuttassuk az illetékes személyekhez, akik, az MMSZ szakmai véleményét is figyelembe véve, beépítik döntéseikbe. Ha csak néhány százalékban tudjuk a számunkra megfelelő irányba befolyásolni a döntéshozók munkáját, akkor már azt gondolom, elértünk valamit.

Közel egy órás beszélgetésünk során körbejártuk a műanyagipar jelenlegi helyzetét, jövőjét. Zárásként mi lenne az az egy gondolat, amit kiemelne és tanácsolna az ipar szereplőinek?

Nagyon régen, talán húsz évvel ezelőtt olvastam egy Willbur Smith könyvet, aminek volt egy frappáns mondata: ha szegény vagy és rossz helyzetben érzed magad, akkor menj el Londonba, bérelj egy Rolls-Royce-t és vegyél magadnak a Savile Row-on egy elegáns öltönyt. Azt gondolom, hogy ez ma nagyon jó minta lehet sok cég számára. Magyarországon most sokan rossz helyzetben vannak, mégis lépni kell, azt kell megnézni, hogy mire van lehetőségünk és pozitív irányba menni tovább. Vállalni kell a rizikót, természetesen csak ésszerű rizikóra gondolok, de csak akkor tudunk haladni előre, hogyha nem félünk a hatásoktól. Azt szoktam mondani, hogy egy állandó költségcsökkentési struktú ra hosszú távon egy cég csendes halálát jelenti. Fel kell vállalni a rizikót beruházásokban, infrastruktúra fejlesztésekben akkor is, ha ez jelen pillanatban költségekkel jár, mert az hozza meg a jövőt, az hozza meg azokat a lehetőségeket, amit a jelenlegi struktúra egy korábbi környezetben ugyan jól tudott kezelni, de a mostani környezetben nem. Bátran merjünk tehát Londonban bérelni egy Rolls-Royce-t és vásárolni egy öltönyt a Savile Rowon, mert ez a jövőnk.