2024. August 25.

Műanyag a múzeumokban

A Plastic Fantastic műanyag konzerválási konferencia tanulságai.

Új téma, új probléma a múzeumi szakemberek számára a műanyagok restaurálása, ezért is váltott ki nagy érdeklődést Matija Strlič, a Ljubljanai Egyetem vegyész professzorának A műanyagok és preventív konzerválás című előadása. A műanyag konzerválás történetére utalva említette a professzor a POPART 2012-es projektet, mely alapjaiban változtatta meg a restaurátorok műanyag műtárgyalkotókról és egyéb anyagokról (tárolóeszközök, installáló anyagok) alkotott képét. Akkoriban még viszonylag kevés kutatás állt rendelkezésre és a restaurátorok figyelme a legreaktívabb műanyagokra fókuszált: cellulóz-nitrát, cellulóz-acetát, PVC, poliuretán, gumi.

A műanyagokról kiderült, hogy légszennyezőket vagy akár toxikus anyagokat is kibocsáthatnak, ezért beltéri tárolásuk nem kockázatmentes. A hidrolízisre hajlamos félszintetikus anyagok, például a cellulóz-nitrát és a cellulóz-acetát esetében megfelelő modelleket dolgoztak ki, amelyek megmutatták a hőlebomlás gyorsító hatását (azonban a hűtés is számos problémát felvet, több más mellett drága, nem lehet rögtön kivenni a tárgyat, ezért több lépcsőben kell felemelni a hőmérsékletet -20 °C-ról +20 °C-ra). A cellulóz-nitrát és a cellulóz-acetát salétromsav és ecetsav kibocsátása szintén jól ismert jelenséggé vált. Az olyan anyagoknál, mint a PVC nem csak az alap polimerrel kell számolnunk, hanem a lágyítókkal is. Nem illékony lágyítók okozzák a felület ragacsossá válását, ennek eltávolításáról jelenleg vitatkoznak a restaurátorok: el nem távolítás esetén a tárgy szennyeződik, nehezen kezelhető, megjelenése megváltozik, míg eltávolítás során eredeti anyagot veszünk el a tárgyból. A lágyító felületről való eltávolítása serkenti a tárgyban lévő további lágyító kiáramlását, ezzel előmozdítva a rugalmasság elvesztését. A PVC-nél a töltőanyagokkal és egyéb adalékanyagokkal is számolnunk kell, ezek ugyanis nagyban befolyásolják, hogy valójában mennyire reaktív az anyag (1. ábra). Korunkban a digitális művészek és tervezők körében népszerű gyors prototípusgyártó anyagok használata teljesen új problémákat vet fel (pl. 3D-nyomtatás). A tények ismeretén alapuló művészeti és tervezési gyakorlatok hozzájárulhatnak a gyűjtés és megőrzés szempontjából fenntarthatóbb anyagok kiválasztásához, és lehetővé teszik a preventív konzerválással kapcsolatos döntések meghozatalát. Matija Strlič modellkísérletre és ennek eredményeire utalva nem javasolja a raktárakban az elterjedt Tyvek® csomagolóanyag használatát, helyette továbbra is a savmentes papír a legjobb megoldás.

A következő előadást Carien van Aubel restaurátor és Olivia van Rooijen vegyész tartotta Műanyag bevonatok címmel. A holland kutatópárost a szakma már ismeri műanyag azonosító készletükről (Plastic Identification Tool), ezzel kapcsolatos workshopjaikról, valamint a díjmentesen is jól használható online azonosító felületükről (https://plastic-en.tool.cultureelerfgoed.nl/tool).

A Centraal Museum Utrecht múzeumban végzett felmérés során a gyűjtemény gondozóinak egyik aggodalma az volt, hogy a műanyaggal bevont tárgyak csomagolásának felnyitásakor erős szagot éreztek. A restaurátorok kutatásukban így a múzeumi gyűjteményekből származó, a műanyagokból felszabaduló szagokra koncentráltak, akár azok lebomló műanyagokból, akár az újonnan beszerzett műtárgyakban lévő műanyagokból származnak. A kutatáshoz a műanyagokból felszabaduló illékony szerves vegyületeket (VOC) megkötő indikátort használtak (Magic Chemisorber). A kiáramló vegyületek csapdábaejtés után gázkromatográfiás/tömegspektrometriai (GC/MS) elemzésre kerülnek. Ha tudjuk, hogy milyen vegyületek szabadulnak fel, az végső soron tanácsot adhat a gyűjtemények dolgozóinak arra vonatkozóan, hogyan tárolják és mutassák be ezeket a tárgyakat.

A kutatás során a Centraal Museum Utrecht gyűjteményében talált három modern, műanyaggal bevont textil szagát vizsgálták, amelyet a MoMu divatmúzeum által 2023 májusában Antwerpenben (Belgium) megrendezett Coated Fabrics Collection Care szimpóziumon mutattak be. Az első ruhadarab a holland Victor & Rolf divatház aranyszínű női együttese volt (2. ábra). A restaurátori kutatás részét képezte a tárgyról készült fotók áttekintése, melyek alapján a gyűjteménybe kerüléskor a ruha sokkal lazább volt, lógósabb, mint a későbbi képeken: elképzelhető tehát egy későbbi műanyag appretúra jelenléte. Az aranyszínű bevonat, amelyet poliuretánként azonosítottak, fanyar szagú volt és folyadékot választott ki, amelyet a selyempapír, amelybe csomagolva tárolták, felszívott. A másik két ruhadarab gyermek esőkabát a Pennel et Flipo cégtől (3. ábra) és a Barbara Farber-től (4. ábra). A bevonatok jó állapotban voltak és a szag megfelelt a PVC-vel azonosított bevonatnak. E ruhadarabok szagát okozó vegyületeket rögzítették és elemezték Fourier-transzformációs infravörös spektroszkópia (FTIR) és pirolízis GC/MS (py-GC/MS) technikák kombinációjával. A szagelemzés egyik eredménye azon megállapítás, miszerint egyes szagok származhatnak a polimertől vagy bizonyos adalékanyagoktól: lágyítóktól, töltőanyagoktól. A folyamatban lévő Smelly Plastics projekt keretén belül igyekeznek a kutatók megfelelően pontos és általános európai megnevezéseket találni a különböző szagok és illatok megnevezésére.

Tjaša Rijavec, a Ljubljanai Egyetem vegyész doktorandusz hallgatója A PVC károsodási függvényének használata a konzervátor-restaurátorok számára címmel számolt be kutatásairól. A poli(vinil-klorid) (PVC) egy modern polimer anyag, amely az 1920-as években került kereskedelmi forgalomba. Megtalálható az iparilag előállított funkcionális tárgyakban és a művészeti alkotásokban. A PVC kémiai lebomlása a hidrogén-klorid távozásával történik, vagyis dehidroklorízissel, mely egy autokatalitikus folyamat, ami polién szekvenciák kialakulásához és az anyag ebből következő sárgulásához vezet. A PVC tárgyak múzeumi megőrzéséhez sokkal hosszabb élettartamot szükséges elérni, mint amelyre a tárgyat iparilag tervezték. A kutatáshoz természetes módon öregedett, 25-35 éves minták mellett mérsékelten alacsony hőmérsékleten, mesterségesen öregített mintákat használtak. A sárgulás előrehaladását hordozható reflexiós spektrometriával követték nyomon, míg a mintákat gázkromatográfiával és méret-kiválasztó kromatográfiával jellemezték. Ennek eredményeképpen az átlátszó PVC sárgulását leíró kárfüggvényt modellezték és kibővítették a legfontosabb tárolási változókkal (hőmérséklet, relatív páratartalom) és a belső anyagjellemzőkkel (polimer moláris tömege és lágyítószer tartalma), hogy a tárgy élettartamát egy sárgulási küszöbértéknek megfelelően megjósolhassák. A kísérletekhez átlátszó PVC mintákat használtak, és ahogy Rijavec kiemelte, a sárgulás követése színezett tárgyaknál nehezen kivitelezhető. A modellezés eredményeiből hasznos izokrón ábrák hozhatók létre, amelyek szemléltetik a tárolási hőmérséklet és páratartalom hatását a megjósolt élettartamra 10 és 400 év között. A restaurátorok és gyűjteménykezelők így segítséget kapnak a saját tárolási körülményeiknek megfelelő kockázat felmérésében.

Katja Kavkler A szintetikus szilárdítószerek gombaellenes ellenálló képességének értékelése címmel adott elő. A képzőművészeti tárgyak megőrzése során a legtöbb problémát okozó változások közül a kötőanyag szilárdságának elvesztése az, amely különböző romlási folyamatokhoz vezethet, mint például a felváló vagy porló festékrétegek. A történelem során különböző anyagokat használtak az ilyen károsodások javítására, restaurálásra. Ezek kezdetben természetes szerves eredetűek voltak, később, különösen a 20. század második felétől kezdve pedig szintetikus szerves anyagokat vezettek be szilárdítóanyagként. A bemutatott kutatás keretében kiválasztott gombák hatását elemezték néhány gyakori szintetikus szerves szilárdítóanyagra (két akril-diszperzió, akrilgyanta, aldehidgyanta, különböző gyanták keveréke és egy szénhidrogéngyanta) és összehasonlították azokat egy olyan anyaggal (állati enyv), amelyről ismert, hogy rendkívül érzékeny a gombásodásra. A kiválasztott gombafajok hatását az új és mesterségesen öregített szilárdítóanyagokra Fourier-transzformációs infravörös fotoakusztikus spektroszkópiával (FT-IR PAS) és pásztázó elektronmikroszkópiával (SEM) elemezték. Az elemzés kimutatta, hogy számos obligát xerofil és néhány fakultatív xerofil gombafaj, amelyek vászonfestményeket kolonizálnak, képesek lebontani a beavatkozások során gyakran használt szintetikus szilárdítószereket. A kiválasztott anyagok azonban az állati ragasztóhoz képest viszonylag ellenállóak a gombák szaporodásával és lebomlásával szemben.

Tim Bechthold (a müncheni Die Neue Sammlung restaurátor osztályának vezetője, a Future Talks konferenciák egyik szervezője) előadásának címe a Prototípusok és kis szériák. A szintetikus anyagok megértése és megőrzése a modern formatervezésben volt. A tervezői elképzelés megjelenítésére számos anyag és eljárás létezik: a hagyományos anyagokból, például papírból, fából, agyagból és gipszből kézzel készített első modellektől a fröccsöntéses eljárással mechanikusan előállított összetettebb vizualizációkig, a számítógépes vezérlésű marásig (CNC), vagy a gyors prototípusgyártási eljárásokban előállított összetett modellekig terjed. Közös nevező, hogy a legtöbb termék, amely ebből a korai tervezési szakaszból származik, csak arra való, hogy néhány hónapig használható legyen. A tartósság helyett a hangsúly a megmunkálhatóságra, a hozzáférhetőségre, a hatékonyságra és az árra helyeződik. Ezek a tények nagy kihívást jelentenek egy olyan múzeum számára, amely a formatervezési folyamatok gyűjtésében és tanításában érdekelt, és amelynek kötelessége, hogy ezeket a termékeket a következő generációk számára megőrizze.

Az ipari agyag, modellagyag, más néven plasticine/plastiline, az egyik leggyakoribb alkotóeleme a prototípusoknak: bizonyos típusai gyantákból, viaszokból, száradó olajokból és töltőanyagokból készült keverékek, míg más típusok szintetikus gyantákat tartalmaznak. A modellagyag felülete könnyen sérül, míg az ép darabokkal viszonylag kevés gond van, a már megrepedt, törött tárgyak konzerválása nehéz feladat. Autók tervezésénél bevett vizualizációs technika, hogy a valós méretnek megfelelő járművet műanyag habokból készítik el, majd bevonják egy réteg (kb. 5 cm) modellagyaggal a felület kialakításához (5. ábra). A nagy méretű autó prototípusok egyik legnagyobb problémája a nehéz mozgatás: tömegük nagyjából megegyezik az igazi autókéval, vagy nem sokkal marad el tőlük, szerkezetük azonban sokkal kevésbé terhelhető.

Bechtold előadásában is előkerült a restaurálás során, a tárgyról korábban készült fotók kutatása. Egy Konstantin Grcic által készített karton szék prototípus háttámlája az ülőlapra feküdt, a fotók alapján ez eltér a gyűjteménybe vételi állapottól. Tervezőkkel való konzultálás során kiderült, hogy a szék támlája sosem tartotta meg magát, a celluxszal élben összeragasztott kartondarabok ehhez túl nehezek voltak: a fotózás idejére a támlát a falhoz rögzítették. A meggyengült ragasztószalagok megerősítésén kívül így nem történt beavatkozás.

Anna Lagana (6. ábra), a los angelesi Getty Institute kutatórestaurátora a Műanyagok konzerváló kezelése: kihívások, vizsgálatok és esettanulmányok címmel tartotta meg előadását. A műanyagok megőrzése rendkívül nagy problémát jelenthet, különösen, ha átlátszóak. Az átlátszó műanyagból, például poli(metil-metakrilátból) készült műtárgyakat, ha súlyosan sérülnek, gyakran irreverzibilis kezelésnek vetik alá, amely az eredeti anyag eltávolításával jár (például polírozás). Sokukat raktárban tartják, és szélsőséges esetekben a megfelelő konzerválási kezelések hiányában kivonják a gyűjteményből vagy újragyártják őket.

Számos konzerválóanyag – kiegészítő anyagok vagy ragasztók – szerves oldószereket tartalmaz, vagy a kikeményedés során annyi hőt termel, amely károsíthatja a műanyagokat, ami jelentősen szűkíti a lehetséges anyagok körét. Ha a sérült műanyag átlátszó, az optimális konzerválóanyag megtalálása még nagyobb kihívást jelent, mivel a terméken láthatatlan javításokat is el kell tudni végezni, amint az a törött üvegek konzerválásánál is felmerül.

Laganá a fillers kifejezést használta a hiányok kitöltésére szolgáló anyagokra. A hazai szaknyelvben ezeket inkább kiegészítő anyagoknak nevezhetnénk. Töltőanyagoknak (fillers) a mű-anyagokba kevert egyéb anyagokat nevezik: kréta, faforgács, szálasanyagok stb.

Előadása során többféle ragasztót és kiegészítő anyagot mutatott be, majd a konklúziót egy táblázat szemléltette, amely segítségével a konkrét munkához szükséges anyag kiválasztható.